Erdélyi Kopó

Az erdélyi kopó Magyarország egyik legősibb, mára veszélyeztetett helyzetbe került vadászkutyafajtája. Kialakulása a Kárpát-medence speciális domborzati és éghajlati viszonyaihoz köthető; a honfoglaló magyarok kutyái és a helyi kelta kopók kereszteződéséből jött létre. A középkorban a főúri vadászatok elengedhetetlen kísérője volt, ahol kiváló szaglását és rendkívüli tájékozódási képességét hasznosították a sűrű erdőkben.

A fajtának eredetileg két változata létezett: a rövidlábú kopó, amelyet apróvadra (nyúl, róka) használtak, és a hosszúlábú változat, amely a nagyvadak (szarvas, vaddisznó, medve) vadászatára specializálódott. Mára szinte kizárólag a hosszúlábú változat maradt fenn. Fizikuma atletikus, szikár és izmos, mozgása elegáns, mégis erőt sugárzó. Szőrzete sűrű, rövid és durva tapintású, amely kiválóan védi a szélsőséges időjárástól és a sűrű aljnövényzettől.

Jellemét tekintve az erdélyi kopó rendkívül intelligens, önálló és bátor kutya. Mivel vadászat közben gyakran a gazdájától távol, egyedül kellett döntéseket hoznia, némi makacsság is jellemzi, ami miatt határozott, következetes nevelést igényel. Családi körben lojális, nyugodt és ragaszkodó, de idegenekkel szemben távolságtartó lehet. Nem való városi környezetbe vagy lakásba; hatalmas mozgásigénye és szabadságvágya csak tágas, biztonságosan elkerített kertben vagy rendszeres, intenzív munka során elégíthető ki.